Gondolatok A Gödörről…

Arról a gödörről, amelybe életünk során egyszer, kétszer, vagy akár többször is beleeshetünk. És bele is esünk…
Remélhetőleg más-más okból kifolyólag, mivel ez azt feltételezi, hogy egy adott problémán sikeresen túljutottunk, megoldottuk, nem húz le többé a mélybe.
A gödrök száma, a problémák kezelése, a megoldásra való törekvés, a haragnélküliség, mind-mind hozzájárulnak a gödör mélységének csökkenéséhez.
Ezt persze nem feltétlenül érezzük akkor, amikor zuhanunk, és megérkezünk a legaljára. Hiszen mindegyikben ugyanolyan sötét van, és mindegyikben szembe kell néznünk saját démonainkkal.
De ha tudjuk, hogy korábban hogyan sikerült kimásznunk, úgy talán könnyebb lesz újból és újból megtennünk. Mert most már tudjuk, hogy a zuhanás célja nem a fájdalmas megérkezés, hanem az a boldogító, megkönnyebbült érzés, amikor végre kint vagyunk.
A mélypont többnyire párkapcsolati problémából indul ki. Nem véletlenül. Hiszen ilyenkor azt érezzük, hogy nem elég, hogy nem tudjuk hogyan lábaljunk ki a problémából, de mindemellé még a szívünk is megszakadni készül. A szívünk sajgására és szárnyalására mindig odafigyelünk. Ha ebben a fajta boldogságban hirtelen törés következik be, akkor talán hajlandóak vagyunk kicsit megállni, és magunkba nézni. Mert ha egyedül maradunk a problémával, az űrrel, akkor azt meg kell oldanunk, hogy újból fent lehessünk, és újból színesnek, dallamosnak, lágynak, simogatónak érezzük a világot. A világunkat. Ha viszont nem oldjuk meg a problémát, ha csak félig mászunk ki a gödörből, akkor a szív nagyon sokáig sajog tovább, és zavarodottan éljük tovább a mindennapokat. Ilyenkor féltjük, óvjuk magunkat az újabb sérüléstől. Pedig így nem maradhatunk. Sokkal érzékenyebbek vagyunk ebben az időszakban. A könnyeink sok éjszakán keresztül képesek eláztatni a párnánkat, és hol halk, csendes sírás, hol erős zokogás az, ami feltör belőlünk. Tisztulunk ilyenkor. Nem szabad visszafogni ezeket a könnyeket, hiszen az érzéseink váltották ki őket. Az érzéseink, amik miatt megtapasztaljuk a sötét mélységet, és a szárnyaló magaslatokat egyaránt. Bárhol is vagyunk éppen most, éljük meg a pillanatot, és figyeljünk magunkra! A természet az egyensúlyra törekszik. Így hát sosem lehet hosszabb ideig az egyik, vagy a másik állapotban tartózkodni. Szükségszerű a túlcsordulás, majd a kiegyenlítődés. Ha pedig nem tapasztaljuk meg a mélységet, soha nem fogjuk tudni igazán értékelni a magaslatokat. Beleszédülhetünk, akár természetesnek is vehetjük, pedig nem az.
Ez minden esetben hosszú folyamat. Sokszor azonban azért tart ennyi ideig, mert ahelyett, hogy elkezdenénk lepakolni magunkról a terheket - amikkel sosem fog sikerülni a kimászás, mert visszahúz a súlya -, és végre időt fordítanánk arra, hogy barátságot kössünk magunkkal, és felfedezzük saját értékeinket, csak ülünk az alján magunkba roskadva, és sajnálgatjuk magunkat amiatt, hogy egyedül vagyunk. Néha még talán az is jól esne, ha odakuporodnának mellénk a barátaink, megnéznék hol vagyunk, sajnálnának ők is kicsit. Pedig ezt nem várhatjuk el senkitől. És nem is vezet sehova. Persze egy segítő kéz, egy megcsillanó szempár óriási erőt képes adni. És ha idekint igaz emberek várnak ránk, és támogatnak a nehéz időszakban, az nagyon felgyorsíthatja a folyamatot. De személyes feladat, hogy mindenki nézzen körül a saját gödrében egyedül. Hiszen nem véletlenül került oda. Döntse el mennyi ideig szeretne ott ülni, mérlegeljen mit hajlandó maga mögött hagyni a cél érdekében, hogy a felesleges terhektől mentesen kimásszon, és újra folytassa útját.
Változatos dolgok kerülhetnek így ki életünkből. Megszokások, téveszmék, megcsontosodott gondolatok, személyek, és még hosszasan sorolhatnánk a listát. Sok mindenre rájöhetünk ilyenkor. Gyakran kiderül, hogy illúziókat kergettünk, hogy más emberek játszmáinak részesei voltunk. Nem haragudhatunk ezért. Hisz a saját döntésünk volt. Felléptünk a színpadra, és ott ragadtunk, hogy eljátszunk egy számunkra kényelmetlen szerepet. Pedig senki nem kényszerített rá. A döntés a miénk. Egyféleképpen tudunk csak kilépni ebből: ha többet nem veszünk részt a játszmában. Útjára bocsátjuk szeretettel azt, ami nem okoz boldogságot.
A réginek, idejét múltnak távoznia kell, hogy átvehesse a helyét az új. Az egész életünket ez a körforgás jellemzi.
Sokszor évekre ragadunk benne kapcsolatokba azért mert olyan érzésekre, cselekedetekre, döntésekre várunk, amit ott sosem fogunk megkapni. És ha igazán magunkba néznénk, akkor ezt be is látnánk. De ahelyett, hogy ezt észrevennénk, reménykedünk és bizakodunk, és nem engedjük be az életünkbe a számunkra igaz értékeket képviselő személyeket. Azokat, akik csak akkor tudnak megérkezni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mit szeretnénk.
Ezért hát soha ne bánkódj, inkább tapsolj, ha egy rokonszenves szereplő távozik életed színpadáról. Ahogy a színházban is szokás…